Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.

Mindent meg kell tennünk, amit csak lehet, önmagunkért. Ha csak hátradőlve siránkozunk a sorsunk felett, elfelejtjük, hogy mi magunk is befolyásolhatjuk.

A zsenialitás alig több, mint képesség arra, hogy ne a megszokott módon nézzünk a dolgokra.

Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat.

Akinek semmije sincs, az mindig könnyebben ad.

Csupán egyvalami választhat el az álomtól: a kudarctól való félelem.

A félelem jobban összeköt, mint a szeretet vagy akár a gyűlölet, és jóval gyorsabban működik.

A folytonos súrlódás, egymás kínzása jobban összekapcsolja az embereket, mint az egyforma gondolkozás vagy a megbecsülés.

Elképzelem, milyen érzés lehet, ha olyasvalaki érint meg, aki annyira szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál. Hozzád ér, te pedig arra ébredsz, hogy keze a szíveden van.