Egyszer eljön a nap, amikor minden szívbe beköltözik a szeretet, és az ember legrettenetesebb ellensége – a magány, amely rosszabb, mint az éhezés – örökre elűzetik a föld színéről.
A közösen eltöltött órák nem feltétlenül adódnak össze. Az eltelt idő önmagában még nem jelent semmit.
Vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatnunk kell, őrült lépéseket kell tennünk.
A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.
Elképzelem, milyen érzés lehet, ha olyasvalaki érint meg, aki annyira szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál. Hozzád ér, te pedig arra ébredsz, hogy keze a szíveden van.
