A szavak olyanok, akár a nyilak. Ha egyszer elrepülnek, többé nem hívhatod vissza őket.
Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem. Különösen a betegségben tanuljuk meg, milyen nagy szükségünk van a másik emberre.
Nem szerethetlek, ha magamat nem szeretem. Az „együtt” boldogságát nem tudja megélni az, aki a sajátjáról lemond.
Milyen áldás, hogy az idő elcsitítja a bosszúvágyat, enyhíti a haragot és a gyűlöletet!
Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? (…) Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?