Tizenkét éves korom körül azt gondoltam magamról, hogy zseni vagyok, csak senki nem veszi észre.
A boldogság egy totális pillanat, a teljesség pillanata. Ez elérhető néha, de akkor is csak egy pillanat, ráadásul legtöbbször teljesen váratlanul jön. Nem betervezhető, elhatározható.
Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam.
A lehajtott főt nem csapja le a pallos.
Az érzések… olyanok, mint a színek, nehéz őket elmagyarázni.