Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőn, ahová keserves kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?

Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy valamit csak azért csinálunk, mert mások is csinálják, vagy valóban a saját céljainkat szolgálja?

Ahhoz, hogy nyulat készítsünk vadasan, nyúl kell, ahhoz, hogy higgyünk istenben, isten kell…

Nem látni azt, akit szeretünk – elvonási tünetekkel jár. Egész testével érzi az ember, hiányzik valami alapvető, mintha nem tudnál többé lélegezni vagy járni. Minden másnak csökken a jelentősége.

Oly embert ismerni, kivel a távolság és a kimondatlan gondolatok ellenére is úgy érzed, megértitek egymást – e földet ez virágoskertté változtatja.

Mert várni, az nehéz. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat.

Néha annyira erős az emléke annak, akit szerettünk, hogy minden mást elhalványít.

Aki nem szereti saját magát, az másokat sem képes szeretni. Aki utálja magát, az általában utálni fogja az embereket.