Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.
Nem is annyira az érintése hiányzott, mint ő maga: egyetlen igaz társa és barátja, a beszélgetéseik, a vitáik, csalhatatlan éleslátása és kitűnő emberismerete, amely olyan sokszor segített már neki.
Én igen makacs fajta vagyok. Én integetek a távolodó hajónak, míg a karom le nem szakad.
Nem kell ahhoz egy egész életet leélni, hogy az ember ráébredjen: ritkán kapjuk azt, amit megérdemelnénk.
– Ennek megisszuk a levit.
– Egyszer igen…