Tudok valamit a neheztelésről: olyan méreg, amelyet saját maga iszik meg az ember, de közben arra számít, hogy mások halnak bele.
A kéz, amely már egyszer megégett, nem szívesen tér vissza a vashoz, hiába súgja minden érzéked, kivéve az emlékezetet, hogy rég kihűlt az a vas.
Furcsa, nem? Amikor kicsi vagy, nagy akarsz lenni, később meg visszakívánkozol a gyerekkorba.
Sírni a szemünkkel sírunk, más lehetőség nem adatott nekünk, de azon az estén úgy éreztem, mintha minden pórusomból, testem minden hasadékából és zugából patakzanának a könnyek.
Ha mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon. Kiderül ez azokból az összeveszésekből, amelyeket a néha visszamondott, tapintatlan pletykák okoznak.