Nem lehet egészségügyi következmények nélkül napról napra másnak mutatkozni, mint ahogy érzünk, fáradozni azért, amit nem szeretünk, örülni annak, ami bajt hoz ránk.
Úgy tetszik, mintha legfőbb célunk az volna, hogy minél gyorsabban beszéljünk, s nem az, hogy minél értelmesebben.
Más fog parancsolni annak, ki önmagának engedelmeskedni képtelen.
Kiábrándító volt. De az emberek túlteszik magukat a csalódáson. Különben mind felakasztanánk magunkat, nem?
Legalább ahhoz a jogunkhoz ragaszkodjunk, hogy egymás közt elpanaszoljuk a bajainkat.
Jobb egyedül menni szorongva és szomorúan, mint másokkal olyan úton, amely méltatlan hozzánk.