Talán egy napon, évek múlva – ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul – képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad.
Apám nem szerette a sírást. Úgy gondolta, az ember sohasem másokért sír, mindig saját magáért.
Jobb, ha vacsora nélkül fekszel le, mint ha adóssággal ébredsz.
Amit tudtam, arról később kiderült, hogy nem jól tudtam, át kellett gondolnom, de amiben hittem, az mindig úgy volt, és most is így van. És úgy is lesz.