Megszoktam, hogy mindig kimondom, amire gondolok. (…) Az udvariasság mások becsapása, csak szép csomagolásban.
Nem a hang hiánya, hanem énünk hiánya a csend.
Kinyitottam hát az ablakot, és vele együtt a szívemet. A szobát elárasztotta a napfény, a szívemet pedig elárasztotta a szerelem.
A rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt, az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen.
Az ember sorsát az pecsételi meg, vagy inkább az mutatja meg, hogy miképpen vélekedik önmagáról.
A Megbocsátás fölrepít a csata hevében kimondott sértések fölé, hiszen azokat előbb vagy utóbb úgyis eltörli az idő, ahogy a szél is eltünteti a lábnyomokat a sivatagban.
Minden művészet legmagasabb feladata, hogy a látszat által megadja egy magasabb valóság káprázatát.