Az élet, úgy látszik, reménytelenül összekuszált fonalak szövevénye. Az emberek ide-oda rohannak, ismeretlen erők hatására, és fogalmuk sincs, mi célból: mintha csak éppen a sietség kedvéért sietnének.
A hallgatásnál nincs nagyobb kínszenvedés a világon. A hallgatás fájdalmas, akár a nyílt seb, és gyászfekete, mint a halál.
Ha az embernek ismételten azt kell tapasztalnia, hogy élete abszurd véletleneken múlik, önkéntelenül magába száll, szerény lesz.
Egyáltalán, mi az isten az a boldogság? Mondja már meg valaki nekem, de tényleg.