Az idő minden sebet begyógyít, még ha néhány heg marad is utánuk.

Ilyenek a lélek kimeríthetetlen ábrándjai. Minden szerencsétlenség, még a legkritikusabb pillanatban is, átcsillantja sötétjén a remény csodálatos sugarait.

A megbocsátás nem érzés, hanem döntés kérdése.

Az emberek mindig maguknak választják a sorsukat.

A tavasznak sem mondhatjuk: „Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz.” Csak azt mondhatjuk: „Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz.”

Ragadd meg a mát (…), mert lehet, hogy a holnap kifacsar, és eldob, mint egy citromot.

Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.

Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van?

Az az életforma, amelyet az emberek di­csérnek, és sikeresnek tekintenek, csupán egyike az elképzelhető élet­formáknak. Miért túlozzuk el egyiknek a jelentőségét a többi rovására?