Kicsúszott alólad a talaj. Megértelek. De tudod mit, én itt vagyok, hogy megtartsalak.
Mindig van valaki, aki pontosan arra vágyik, mint te.
Amit adsz, azt te is visszakapod – noha lehet, hogy onnan, ahonnan a legkevésbé várnád.
Minden repülés zuhanással kezdődik.
Hihetetlen, mennyire értenek hozzá az elveszett lelkek, hogy felismerjék egymást, és egymásra találjanak, egyesítve a fájdalmaikat!
Rendszerint könnyebb valakit vigasztalni, ha az ember maga is átélte a legmélyebb kétségbeesést.
Minden elmúlik, és helyet ad másnak: leggyötrőbb fájdalmainkat is feloldja az idő.
Minden egyes seb egy újabb réteget képez védőpáncélunkon, amely így egyre erősebbé válik.
Emberek, ha boldogtalanok vagytok, vigasztaljon benneteket, hogy én is boldogtalan voltam.
Még ha ez az élet nem is az, amit szeretnék, attól még igenis lehet értékes.
Gyakran elég csak lenni valakivel. Nem kell, hogy megérintsen. Még a beszéd sem kell. Egy érzés suhan át köztetek. Nem vagy egyedül.
Mások elvesztésén búsulni olyan, mintha a betegséget választanánk, amikor jól is lehetnénk.
Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend.
Minden változásnak, még a legvágyottabbnak is megvan a maga szomorúsága, mert amit hátrahagyunk, az önmagunk egy része. Meg kell halnunk az egyik életünkben, hogy újat kezdhessünk.
Nem számít, mennyire borzasztónak érzel valamit, mindig lehet annál sokkal rosszabb is.
Soha nem lesz már olyan, mint régen. Más lesz. De ez nem jelenti azt, hogy rosszabb.
Nincs emlék e földön, melynek idővel nem vesztenéd el éppen legkeserűbb részét.
Minden rendben lesz. Semmitmondó szavak, amiket a semmibe, a hatalmas, sötét ürességbe mond ki az ember, mintha kaparászva próbálnánk megfogni valamit zuhanás közben.
Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá sem gondolni.
A rászorulónak valamennyi vigasz közül egyik sem tesz olyan jót, mint a megállapítás, hogy az ő esetére nincs vigasz.
A bánat egyetlen gyógyszere a napfény, a friss levegő, a kellemes társaság és a jó zene.
Mások tragédiája mindig segít enyhíteni a saját szenvedéseinket.
Végül úgyis azt teszed, ami a helyes, még ha nehéz is. Tudom, ez nem segít most, és azt is tudom, hogy nem mindig könnyű megtalálni a helyes utat.
Volt benne valami vigasztaló, hogy összeestem, és hogy mélyebbre már nem eshetek.
Egy semmiségtől is megvigasztalódunk, mert egy semmiség is lesújt minket.
Az élet és a szerelem megy tovább.
Érezhetném úgy, hogy az élet igazságtalan volt velem, mert elvette tőlem azt, ami a legfontosabb: a szerelmet. De más nők is léteznek, és minden szerelmi bánat elmúlik egyszer.
Akárhogy is sír az ember, a végén csak kifújja az orrát.
A tapasztalat jó iskola, csak a tandíj magas.
A megbánás a leghaszontalanabb dolog ezen a világon. Visszahozni nem lehet semmit. Ha lehetne, szentek lennénk valamennyien. Az életnek nem állt szándékában, hogy tökéletesre formáljon bennünket.
Talán egy napon, évek múlva – ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul – képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad.
Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.
Nem az a legnagyobb dicsőség, ha soha nem bukunk el, hanem ha valahányszor elbukunk, mindig talpra állunk.
Jobb részesülni valami jóban, de aztán elveszíteni, mint ha soha nem is lett volna benne részünk?
Meg akartam fogni a kezét, de tudtam, hogy mindkettőnknek túl friss még a seb, és hogy egy ilyen mozdulat egyszerre volna túl kevés és nagyon sok.
A Pokol nem is olyan rossz, ha van veled egy angyal.
Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más.
Az éhezésnél, a szomjazásnál, a munkanélküliségnél, a szerelmi bánatnál, a vereségnél – mindennél – rosszabb, ha úgy érezzük, hogy senkit, de senkit nem érdeklünk.
Talán nincs is annyira nyomorúságos helyzet, amelyik ne hordozna magában valamiféle vigaszt.
A szívbe döfött karó csak megbénít, nem öl meg.
Aki kopogtat, annak ajtót nyitnak. Aki kér, az tudja, hogy kap. Aki vigaszt nyújt, az tudja, ő is vigaszra lel.
Régi bajon nem kell új könnyet ontani.
Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.
A tudat, hogy valaki törődik velem, olyan volt, mint két hónapnyi didergés után egy finom, meleg takaró.
Az idő minden sebet begyógyít, még ha néhány heg marad is utánuk.
Nincsen olyan emlékezés, melyet az idő el ne törölne, sem olyan fájdalom, melyet a halál meg ne szüntetne.
Semmit sem nyeshetünk le anélkül, hogy ne éreznénk a hiányát. Még a legrosszabb emlék is része az alapzatnak, amely megtart bennünket a világban.
Soha nem zárul be előtted egy ajtó úgy, hogy egy ablak ki ne nyílna.
Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.
Mindegy, milyen szegény az ember, amíg van valakije, akit szerethet.