Minél inkább kezdtem hinni a magam jelentőségében, annál inkább éreztetted velem, hogy semmi sem vagyok.

Lehet értelmetlen szenvedést, megalázást, félelmet okozni a másik embernek, vagy magára hagyni segítség nélkül, amikor erre lenne szüksége.

A sztyeppéken mindig kéknek nevezik az eget, akkor is, ha éppen szürke – mert tudják, hogy a felhők fölött olyankor is kék.

A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. A mi feladatunk megfejteni ezeket a jeleket.

Semmit sem tudunk megváltoztatni anélkül, hogy elfogadnánk.

Én megtaláltam ám egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.

Az, hogy „nincs”, hogy „elveszett”, hogy „elhagyott”, hogy „elmúlt” – fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.

A viharnak is fáj a csend, azért dörög.

Apám nem szerette a sírást. Úgy gondolta, az ember sohasem másokért sír, mindig saját magáért.