Az emberek elvesztették a kapcsolatot a természettel és önmagukkal.

A bocsánatkérésnek számtalan mérete és formája van. Adhatunk gyémántot, virágot, vagy csak egy belülről jövő, őszinte érzést.

Az emberi természet már csak olyan, hogy ha tüzet lát, tüstént odarohan: vagy segíteni, vagy gyönyörködni benne.

A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben.

A hétköznapokat csak azért teremtették, hogy az ember a vasárnap unalmát kiheverje.

A szerénységgel azt fejezzük ki, hogy van mire szerények lennünk. Az igazi szerénység sohasem alázattal, hanem önérzettel párosul. A szerény ember nem tolakszik, nem tülekedik, nem követelőzik. A szerény ember ismeri a nyelvtant, nem kezd mondatot énnel. Az álszerénység pedig dicsekvés.

Sose baj, ha korábban érkezel egy találkozóra.

Bizonyos élethelyzetekben muszáj lépni. (…) Dönteni kell, és ha döntöttünk, szilárdan ki kell tartanunk a döntésünk mellett.

Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb… és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.

A papírsárkányok a széllel szemben szállnak a legmagasabbra – nem vele.