Információs áradatban élünk, mindenki beszél, és senki sem hallgatja meg a másikat.
Különös, hogy mikor gyerek voltam, a nagyokhoz igyekeztem hasonló lenni, s amióta nem vagyok gyermek, gyakran gyerekhez szeretnék hasonlítani.
Amikor egy csoport tagjai vagyunk, az az elnyomhatatlan vágy olvasható le az arcunkról, hogy igazán a csoport részei legyünk.
A tavasznak sem mondhatjuk: „Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz.” Csak azt mondhatjuk: „Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz.”
Semmi sem olyan hétköznapi, mint a vágy, hogy ne legyünk azok.