Az ember természetéből adódóan mindig a jó oldalát akarja megosztani másokkal – mert azt akarjuk, hogy szeressenek, elfogadjanak minket.

Az egész életünk azzal telik, hogy mondogatjuk, mennyire szeretjük ezt vagy azt az embert, miközben valójában csak szenvedünk, mert ahelyett, hogy elfogadnánk az erejét, állandóan csökkenteni próbáljuk, hogy beleférjen a világba, amelyet elképzelünk magunknak.

Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem, hogy íveljen.

A való világban gyakran a gyerekek azok, akik feltakarítják a szemetet, amit a szüleik hagynak maguk után.

Vannak könnyek, amelyekkel, miután másokat becsaptunk, becsapjuk saját magunkat is.

Akik nem élnek derűsen feleségükkel, s nem vonják be őket a játékba és nevetésbe, arra tanítják őket, hogy külön keressenek maguknak gyönyöröket.

Az élet olyan, mint a kirakós játék, csak éppen nem tudjuk előre, hogy mi áll majd össze a darabkákból. Néha abban sem vagyunk biztosak, hogy megvan az összes.