Egy dolgot nagyon szeretek az emberekben: a legparányibb reménytől is képesek szárnyalni.
Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem. Különösen a betegségben tanuljuk meg, milyen nagy szükségünk van a másik emberre.
Nem harcolhatunk valami ellen. Annak semmi értelme. Valamiért kell harcolni.
Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget.
Úgy éreztem, mintha egy rémálom fogságába estem volna, egy olyanba, amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor tudod már, hogy véged, de a lábaid mégsem mozognak elég gyorsan.
Nem az a tény tesz boldoggá, hogy mid van, ki vagy, hol vagy, mit csinálsz – csakis az, hogy mit gondolsz minderről.