A lány gyengéden elmosolyodott, a végső búcsú fájdalmával. Egy pillanatra görcsbe rándult a szíve, agyán pedig átfutottak a baljós igék: soha, soha nem látlak többé.
Mindannyian, férfiak, asszonyok, gyengédek vagyunk, ha mi szeretünk, és sohasem vagyunk gyengédek, ha bennünket szeretnek.
Csodálatos, ha a másik magától ért minket, de tudni kell segíteni is azzal, hogy kifejezésre juttatjuk az igényeinket.
Nem látni azt, akit szeretünk – elvonási tünetekkel jár. Egész testével érzi az ember, hiányzik valami alapvető, mintha nem tudnál többé lélegezni vagy járni. Minden másnak csökken a jelentősége.
Akkor tudhatjuk valakiről, hogy illik hozzánk, ha a dolgok, amelyeket nem kell elmondania, fontosabbak azoknál a dolgoknál, amelyeket el kell.