Az élet olyan, mint egy színjáték. Nem az a fontos, milyen hosszú, hanem hogy jól játsszuk-e végig.
Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt, s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát.
Mi is hát az első szerelem, ha nem az a „lelki aktus”, amellyel az ember a szerveiben, képzeletében fölzsongó vágyakat egy élő személyre rávetíti?
Valakit szeretni azt jelenti: egy mások számára láthatatlan csodát látni.
Az egyetlen bajom az életemmel, hogy nem valaki más vagyok.
Keményre sül az, aki általment a poklok tüzén.
A boldogság mindig egy hajszálnyira volt. De ez a hajszál nem az emberi természet?