Nem akartam szeretni őt, (…) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.

Talán jobb is, hogy sértegetnek az emberek: legalább megmentenek attól a szerencsétlenségtől, hogy szeressem őket.

Van, amikor a csend hangosabban beszél, és a legnagyobb vigaszt az nyújtja, ha valaki csak ott van mellettünk.

Az emberek nem milliomosok akarnak lenni, hanem azt akarják átélni, amit – hitük szerint – csak milliókon vehetnek meg.

Nem elég meghallgatni a férfit, reflektálni is kell a gondolataira; nem elég a rendelkezésére állni, helyettesíteni is kell az összes többi, elérhetetlen nőt – azokat a nőket, akiket, ha ideje és lehetősége engedné, szintén meg akarna szerezni magának. Azt a nőt kell alakítani, akit minden férfi a magáénak szeretne, de csak egyvalaki kaphat meg.

Az emlékek szeretik megviccelni az embert. Előfordul, hogy a valóságot mutatják, de az is, hogy olyanná válnak, amilyennek mi akarjuk látni őket, és megszépülnek.

A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem.

Ahány kagyló van a tengerparton, annyi a szerelemben a fájdalom.