Sokat voltam egyedül. Az ember azt hinné, hogy meg lehet azt is szokni, ha az ember sokat van egyedül. De nem. Ezt az egyet nem lehet megszokni soha.
„Megismerhetjük-e” ténylegesen a világmindenséget? Ugyan, hiszen a kínai negyedben is alig ismeri ki magát az ember!
Rendszerint könnyebb valakit vigasztalni, ha az ember maga is átélte a legmélyebb kétségbeesést.
Semmiféle megbánás nem teheti jóvá az elmulasztott lehetőségeket.
Nincs a világon olyan szeretet, amely teljességgel érdek nélkül való. Akármilyen keveset, de várunk valamit viszonzásul azért, amit adunk.
A sors sohasem egyenes vonalban, hanem cikcakkban szövődik. Eltér, visszatér, meglódul, megtorpan – már úgy néz ki, hogy az egészből nem lesz semmi, amikor hirtelen mégis megvalósul valami.