Az élet, úgy látszik, reménytelenül összekuszált fonalak szövevénye. Az emberek ide-oda rohannak, ismeretlen erők hatására, és fogalmuk sincs, mi célból: mintha csak éppen a sietség kedvéért sietnének.

Az ember sorsát az pecsételi meg, vagy inkább az mutatja meg, hogy miképpen vélekedik önmagáról.

A legtöbb ember nincs kész arra, hogy szembenézzen a valósággal. Miért pont én legyek az, aki szembesíti őket vele? Úgyis csak megfutamodnak előle.

A nagy lecke, amelyre az élet megtanít bennünket, az, hogy mindenkor tudjuk: mikor célszerű, és mikor nem, hogy a dolgok középpontjában legyünk.

Az ember csak azután kezdi értékelni a dolgokat, amikor már elvesztette.

Az ember élete az, amivé gondolatai alakítják.

A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.

Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd.