Sohasem szabadulunk meg a szorongástól, ha úgy véljük: annyiszor ítélnek meg bennünket, ahányszor ránk pillantanak.
Tudok valamit a neheztelésről: olyan méreg, amelyet saját maga iszik meg az ember, de közben arra számít, hogy mások halnak bele.
Ha leomlanak a falak, a szerelem mindent eláraszt, és nincs többé lehetséges és lehetetlen, nem számít, hogy meg tudjuk-e tartani a szeretett lényt: szeretni annyit jelent, mint elveszíteni a fejünket.
Az időhiány valójában a fontossági sorrend hiánya.
Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Gyakorlatilag mindent ezért csinálunk.
Ne félj kimondani: „Bocsánat”