Hogyan kívánhatjuk, hogy másvalaki megőrizze azt a titkot, amit mi magunk sem tudtunk megőrizni?
Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés.
Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.
Bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem akartam veszíteni belőle.
Fásultságunkban nem szeretjük, ha egy önzetlen gesztus arra figyelmeztet minket, hogy közösségi lényként is élhetnénk.
Könnyű boldognak lenni, ha semmi más gondod nincs az életben, mint hogy mennyi nyálat eressz ki a szádon.