Valamely kedvelt állatunkat csak szűk korlátok közt bírjuk boldogítani. Így áll ez az embernél is: az egyénisége eleve kiszabja lehető boldogságának a mértékét.
Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.
Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.
A bátorság nem a beszédben van. Hanem a választásban.
… mert mi mindenhez IS értünk…
Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék.