Kínszenvedés tudni, hogy elhagyja, de csaknem annyira kínszenvedés a közelsége is.
Az, hogy „nincs”, hogy „elveszett”, hogy „elhagyott”, hogy „elmúlt” – fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.
Érzelmeinkben vannak titkok, amiket a józan ész semmiképpen nem fejthet meg.
Az álom előtti pillanatok hasonlítanak a halál képéhez. Elönt a kábulat, és lehetetlen meghatározni, mikor kezd az „ÉN” más formában létezni. Az álmaink a mi második életünk.
Szívesen rejtőzünk kitalált szavak mögé, amikor a valódi szavak bántanak bennünket.