Félünk szeretni. És nem alaptalanul. Levetni az önzés páncélját, s meztelennek maradni mások között, közönyös és könyörtelen én-őrültek között, veszedelmes.
Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?
Nem a cél a fontos, hanem az út.
Ha azon kesergek, amit korábban tettem, vagy attól félek, ami a jövőben történhet majd, mindegyik a jelenben okoz szenvedést.
Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.
Ápolnunk és fejlesztenünk kell magunkban a teljes embert, aki az érzelmeknek minél szélesebb skáláját éli meg: van dühe, ujjongása, szomorúsága és extázisa.
Elhull a virág, eliramlik az élet.