Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb… és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.
Az, hogy „nincs”, hogy „elveszett”, hogy „elhagyott”, hogy „elmúlt” – fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.
A remény a legvékonyabb szalmaszálba is belekapaszkodik.
Nem jó sem öregnek, sem fiatalnak sok időt tölteni a halálra gondolással.
Ha rangsorolnom kellene az emberi nyomorúságokat, ez lenne a sorrend: betegség, halál, kétely.
A bárhol elkövetett igazságtalanság mindenhol az igazság létét veszélyezteti.