Az emberek mindent pusztítani akarnak. Én csak annyi halat fogok, amennyi nekem kell, s néha az uraságnak, ha följön. Aki akkor is pusztít, amikor nem éhes, vétkezik.

Az a bátor, aki félelmei ellenére dönteni mer. Akit minden lépésekor zaklat az ördög, és akit örökös bizonytalanság gyötör, hogy vajon amit tesz, jól teszi-e.

Ha visszagondolok az életemre, már látom, hogy a szeretet a legfontosabb.

Az „esély nincs rá” dolgokkal egy a baj: hogy néha bejönnek.

Hihetetlen, hogy az ember kerülhet olyan helyzetbe, hogy minden fájdalmat vállal, ép ésszel nézi végig önmaga kínzását, hogy élhessen.

A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látszik, amelyről nem beszélünk, s amelyet nem is lehet elmondani.

Az európai ember azokat is tiszteli, akik nem értenek vele egyet, mert tudja, hogy az igazság sokarcú és mindig relatív.

Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt, s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát.