Kezdem úgy érezni, hogy egy ember bölcsességének mértéke a tanácstalansága.
El kell fogadnunk a halált, és a halál elfogadása által lassanként elfogadjuk majd az öregséget is, az elfogadás pedig mindig megkönnyebbülést jelent.
Nekem úgy tűnik, az udvariasság és a képmutatás túl gyakran járnak kéz a kézben.
Mert várni, az nehéz. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat.
Az őszinteség néha nagyon tud fájni – de a fájdalom a fejlődés velejárója.
Az emberek többsége nem tudja értékelni a csöndet. Folyamatos beszédkényszerük van. Beszélek én is, csak jobban szeretem, ha van is valami mondanivalóm.
Van, hogy az elején még nem látni, hová vezet az út. Egyszerűen csak el kell indulni, és végig kell menni rajta.