Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.
Madárnak fészek, póknak háló, embernek barátság.
Miért van az, hogy az öregek olyan korán felébrednek? Azért talán, hogy hosszabb legyen még az az egy napjuk is?
A létezés nem hisz a másolatokban; a létezés lényege az eredetiség, ezért mindig eredeti, egyéni lényeket teremt.
Hiszem, hogy az egész világ boldogabb lesz attól, ha két ember, csupán két ember, boldogabb.
Az, hogy „nincs”, hogy „elveszett”, hogy „elhagyott”, hogy „elmúlt” – fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.
Nem akarok megfelelni senkinek!