Rengeteg bocsánatkérés elhangzott, de mint rájöttem, ez így szokott lenni, ha szeretik az embert. Akkor megbocsátunk és továbblépünk.
Nincsen sivárabb, agy-szárítóbb munkálkodás, mint mikor az ember állandóan okos.
Két embernek össze kell csiszolódnia, fel kell ismerniük az együttélés csapdáit, elkerülni azokat, mindenféle módon kedvezni a másiknak, figyelembe venni létezését.
Nem lehet egészségügyi következmények nélkül napról napra másnak mutatkozni, mint ahogy érzünk, fáradozni azért, amit nem szeretünk, örülni annak, ami bajt hoz ránk.
Minél jobban szeretünk egy emléket, annál erősebbé és különösebbé válik.
Ha még élsz, az azért van, mert még nem érkeztél meg oda, ahova meg kell érkezzél.