Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk.
Nem az a fájdalmas, ha az embernek forrásvízen kell élnie, hanem az, ha ugyanakkor az ő szeme láttára nála hitványabbak nektárt vedelnek.
El kell felejtenünk a napok és az órák fogalmát, hogy jobban odafigyelhessünk a percekre.
Mily szomorú a lélek, ha a szerelem miatt szomorú!
Kétféle ember él, az igaz, aki azt hiszi, hogy bűnös, és a bűnös, aki azt hiszi, hogy igaz.
A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő.
Minden városban van egy „mágikus hely”, egy hely, ahova akkor megyünk el, amikor komolyan akarunk gondolkodni az életről.
Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van – de nem vesszük észre. Amíg éljük, azt hisszük, természetes… Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá, hogy csodában éltünk. Utólag. De akkor már késő.