Amíg fiatalok vagyunk, sokáig azt mondogatjuk magunkban, az élet igazából majd csak később kezdődik. Egy nap aztán azon vesszük észre magunkat, hogy az a „később” már el is múlt.
Milyen furcsa szerkezet is az ember! Még annak elvesztése is mennyire tud fájni, amit annyit kritizált, annyiszor leírt, és legyintett, ha szóba került.
Nem mindenkinek van leragasztva a szeme, egyesek önként csukják be, úgy bizony.
A jelen egyszerre az örökkévalóság és a semmi, hiszen létrejötte pillanatában máris nem létezik.
Meg kell tanulnunk nevetni a dolgokon.