Furcsa az élet. Ahogy összehoz két embert itt meg amott, mintha csak véletlen lenne, s aztán egymáshoz láncolja őket a barátság láthatatlan erejével.
Ha azt tudom mondani valakinek, hogy „szeretlek”, tudnom kell azt is mondani: „Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is”.
Minden elmúlik, és helyet ad másnak: leggyötrőbb fájdalmainkat is feloldja az idő.
A sebeket már ki tudjuk égetni, de arra a bajra, amit egy mondat okoz, még nem találtunk orvosságot.
Szeretek élni!
Nekem úgy tűnik, az udvariasság és a képmutatás túl gyakran járnak kéz a kézben.
Átalakulunk és hozzáidomulunk ahhoz, akit szeretünk.