Apám nem szerette a sírást. Úgy gondolta, az ember sohasem másokért sír, mindig saját magáért.
A távollét csökkenti a közepes szerelmet – gyarapítja az erőset, mint ahogy a szél kioltja a lámpát, de szítja a tüzet.
Az elefánt és a légy közt talán fennáll valami hasonlóság. De maguk és én köztem?
Ha azt tudom mondani valakinek, hogy „szeretlek”, tudnom kell azt is mondani: „Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is”.
A csók úgy lobban fel, mint a villám, a szerelem úgy süvít el, mint a vihar, aztán az élet megint nyugodt lesz, s folyik tovább, épp úgy, mint azelőtt.