Sikítani akarok, de túl régóta hallgatok ahhoz, hogy emlékezzek, hogyan kell.
Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem… tovább már nem bírnék meglenni nélküle.
Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.
Az, hogy „nincs”, hogy „elveszett”, hogy „elhagyott”, hogy „elmúlt” – fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.
Nem szerethetsz jobban, és nem szerethetsz kevésbé, mert a szeretet nem mennyiségi dolog, hanem minőségi, és ennél fogva mérhetetlen.
Sétálj egyet a természetben!