Fásultságunkban nem szeretjük, ha egy önzetlen gesztus arra figyelmeztet minket, hogy közösségi lényként is élhetnénk.
A naplemente is olyankor a legszebb, ha szabálytalan felhők borítják az eget, mert csak így mutatkozhat meg az a sok szín, amelyből az álmok és a versek születnek.
Csak az látszik olcsó, silány holminak, amit nem viselnek önérzetesen.
Az őszinte bocsánatkérés mellőzi a kifogásokat. Jobb, ha nem követi „de”.
Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet sem igaz, sem jó, sem szép.
Ha nap mint nap felidézzük és újra átéljük a múltat, önmagunkat tesszük tönkre, és biztos úton haladunk az érzelmi összeroppanás felé.