A szerelem nagy pillanataiban, amikor a külső és a belső világ között a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, a test lélekké válik és a lélek testté.
A sors a legnagyobb dolgokat is jelentéktelen apróságokkal szokta eldönteni.
Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek.
Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá.
Eljön a perc, amikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni. Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük.
Mindannyian tartozunk annyival a szeretetnek, hogy megengedjük neki: olyan formában nyilvánuljon meg, amilyenben akar.