Az élet furcsa, zegzugos útjai sohasem oda vezetnek, ahová eleinte hisszük. Az ember még csak nem is sejtheti a végzetét.
Amikor szeretünk, mindig jobbak szeretnénk lenni, mint amilyenek vagyunk.
Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?
Mindannyian találkoztunk riválisokkal az élet különböző területein, de a legveszélyesebbek azok, akiket a barátainknak hívunk.
El sem hiszi, mennyire fontos azt hallani valakitől, hogy „köszönöm”, vagy az, hogy valaki azt mondja neked, hogy szeret téged. Ez az emberi természet része. Mindegyikünknek fontos érezni, hogy értékelik.
Jobb a jelenbeli, naponta megtapasztalt, apró boldogság, mint a távoli jövőtől remélt hatalmas, ha most szemernyi sincs belőle.