Ha életünknek megvan a „miértje”, akkor majdnem minden „hogyanját” el tudjuk viselni.
Ha szeretsz valakit vagy valamit, akkor engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd.
Az ember gonosz és bosszúálló lény. Igenis beleköp abba az immár üres tányérba, amiből tegnap még jóízűen vacsorázott. Újra vágyik a nagyszerű ízekre. S ez a vágy a ragaszkodás!
Hová figyelsz? Merre tartasz? Mi fontos neked? Miért nem tudod elengedni mindazt, ami silány az életedben?
Életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája.
Mily kevés gyönyör elég a legtöbb embernek, hogy az életet jónak találja – milyen szerény az ember!
Ellenzem az erőszakot, mert ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó.
Ha szeretek valakit, akkor egyszerre ismerem fel benne, akivel teljesen egy vagyok, s aki teljesen más, mint én.