Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember.
Fontos teendőimet halogatom, ráérősen, álmodozom a jövőről, mint a gyermek, aki – ha terveit nézem, hogy mi mindent akar átélni életében – hatezer évre rendezkedik be, nem hatvanra.
Ráleltem egy paradoxonra: ha addig szeretsz, hogy az már fáj, akkor nem marad fájdalom, csak szeretet.
Egyetlenegyszer mertem megkérdezni tőle: „Miért szeretsz te engem?”
Azt felelte: „Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel.”