Előfordul néha, hogy olyan elevenen élünk át mindent az álom és a valóság határán, hogy nem is tudjuk eldönteni, mi történik velünk.
Aki siet az életben, az a sírjába siet.
Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.
A hallgatásnál nincs nagyobb kínszenvedés a világon. A hallgatás fájdalmas, akár a nyílt seb, és gyászfekete, mint a halál.
Ilyen az emberiség sorsa: az ész megmutatja nekünk a célt, a szenvedélyek pedig eltávolítanak tőle.
Senki sem tud természetes lenni, ha megpróbál természetes lenni. Vagy ha azon erőlködik, hogy ne próbálkozzon.
Az élet végső soron nem más, mint kis győzelmek és nagy kudarcok sorozata. De mi mást tehetne az ember? Adja fel?