Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni.
Az ember gonosz és bosszúálló lény. Igenis beleköp abba az immár üres tányérba, amiből tegnap még jóízűen vacsorázott. Újra vágyik a nagyszerű ízekre. S ez a vágy a ragaszkodás!
Akiben zűrzavar van, zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van, rendet teremt maga körül.
Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk.
Az életben nem lehetünk meg kompromisszumok nélkül. Alkalmazkodnunk kell másokhoz is. De nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket nem tudunk elviselni.
Rengeteg (…) ember van, aki nem tud felejteni, és minden reggel bemagolja gyerekkora, ifjúkora sérelmeit, és húzza maga után, mint egy hosszú sleppet.
A görcsös kapaszkodás nem a szoros érzelmi kapcsolódás, hanem a bizalmatlanság jele.
Akárhogy is van, minden kapcsolat érték, s ameddig lehet, megőrzendő ebben a rideg és egyre ridegebbé váló világban.
Talán a három legnehezebb emberi feladat: elviselhető kamasznak, elfogadható betegnek és kellemes öregembernek lenni.
Aki nem szereti saját magát, az másokat sem képes szeretni. Aki utálja magát, az általában utálni fogja az embereket.
Minden embernek joga van egy-két ajtót zárva tartania a lelkében, s ezt a jogát tisztelni kell az emberi méltóság nevében.
A környezetünk arra felel, amit magunkból kisugárzunk. Belső változás nélkül külső megváltás nem fog jönni.
Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég nélkül – sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt – panaszkodunk!
Ápolnunk és fejlesztenünk kell magunkban a teljes embert, aki az érzelmeknek minél szélesebb skáláját éli meg: van dühe, ujjongása, szomorúsága és extázisa.
Ember nem lehet többfelé hűséges.
Az embernek nem kell annyira halálosan komolyan vennie önmagát.
Nagyon hiszek a bolondokban; ezt hívják a barátaim önbizalomnak.
Amint az erős ember is szereti kifejteni képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az „elemző” lelket a megfejtés lelki feladata.
Az elemzőkészséget ne tévesszük össze a találékonysággal, mert míg az analitikus elme szükségképpen találékony, sok találékony ember gyakran képtelen az elemzésre.
Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.
Mindenkiben benne lakozik valami vad és törvényszegő fajtája a vágynak, még bennünk is, akik látszatra nagyon is mértékletesek vagyunk: álmainkban mutatkozik ez meg világosan.
A bölcs emberek azért beszélnek, mert van mondanivalójuk; a bolondok azért, mert mondaniuk kell valamit.
Aki gondolatait a valóban létezőkre irányítja, annak nincs ideje arra, hogy állandóan lefelé nézzen az emberek ügyes-bajos dolgaira, s a velük való tülekedésben irigységgel és rosszindulattal teljék el…
A másoktól irigyelt tulajdonságokat mások is másban keresik.
Aki nem képes időnként logikátlanul gondolkodni, az sosem fogja nagy ötletekkel gazdagítani a tudományt.
Lehetetlen meggyőzni az embereket bármilyen újdonságról. Csak egyet tehetünk: hagyjunk időt nekik, hogy meghaljanak. Majd a fiatal nemzedék öleli magához az új igazságokat.
A jó nevelő örök tanuló, s azonnal fölismeri, ha nálánál különb tanítványra talál.
Az ember teherbírása olyan, mint a bambuszé, amely sokkal rugalmasabb, és többet bír, mint gondolnánk.
Talán nem is attól vagyunk azok, akik vagyunk, hogy mit teszünk nap mint nap; ennél sokkal többet számít, hogy mire vagyunk képesek akkor, amikor senki sem számít rá.
A suttogást még csak hallanod sem kell, máris tudod, hogy rólad beszélnek.
Talán naiv dolog azt hinni, hogy aki nem panaszkodik, nincs is panasza.
Ha más vagy, néha észre sem veszed a milliókat, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Csak azt az egyvalakit látod meg, aki nem fogad el.
Az ember megkeményíti magát, mert mások ezt várják el tőle. Azért leszünk magabiztosak, mert valaki bizonytalan mellettünk. Az ember végül is azzá válik, akivé mások szükségletei alakítják.
Mi a különbség aközött, hogy egész életedben igyekszel láthatatlan maradni, vagy pedig megjátszod, hogy az vagy, akinek a többiek látni akarnak? Így is, úgy is tettetés az egész.
Az ember néha csak azt látja meg, amit látni akar, nem pedig azt, ami a szeme előtt van. Néha pedig egyáltalán nem lát tisztán.
Nem hiszek az önsajnálatban. Csak azoknak való, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel.
Az egyszerű embereket ostobának tartják, amiért hagyják, hogy fát vágjanak a hátukon. Pedig az egyszerű emberek okosak, csak nem tudják, hogyan legyenek önzők.
Az emberek azt hallják, amit hallani akarnak. Abban hisznek, amiben hinni akarnak.
Hogy lehet, hogy fogalmad sincs, mennyire fontos számodra valaki, amíg el nem veszítheted?
Mindenki tud valakinek tanítani valamit.
A „meglátjuk” valójában mindig nemet jelent.
Amikor egy csoport tagjai vagyunk, az az elnyomhatatlan vágy olvasható le az arcunkról, hogy igazán a csoport részei legyünk.
A „bárcsak”-kal kezdődő mondatok általában azokra jellemzők, akik mindig másokat hibáztatnak a helyzetükért.
Mindannyian hibázunk. Méghozzá elég sokszor. A hibák ahhoz szükségesek, hogy ne állapodjunk meg, ne legyen életünk olyan, mint az állóvíz. A hibák tovább löknek, előre késztetnek bennünket.
Valaki azt kérdezhetné, miért vágyik az ember (…) fejlődésre. Aki fölteszi ezt a kérdést, talán nem tud eleget az örömről.
A nyájösztön a tehetetlenség menedéke.
Az egyszerű nép gyermekei hamar felnőnek.
A rab ember mindig eszményíti a rabságát.
Tudnunk kell, mire vagyunk képesek; több vagyunk a semminél, de nem vagyunk minden.
Az ember sem nem angyal, sem nem állat, s a legnagyobb baj az, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz.