A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.
Mi a halál? Az érzések közvetítette benyomásoknak, az ösztönök izgalmainak, az értelem tévelygéseinek és hozzá még a hitvány test kiszolgálásának megszűnte.
Maga a halál is az élet feladatainak egyike.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet.
Senki nem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit.
A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.
Ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem!
Az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.
„A harmadik emeletről lezuhanni éppolyan életveszélyes, mint a századikról.” Ha már le kell zuhannom, legalább jó magasról zuhanjak.
Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (…). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.
Az élet is káros az egészségre. (…) Előbb-utóbb mindenki belehal.
Föl kell készülnünk az ellenfél támadásaira, képesnek kell lennünk arra, hogy a halál szemébe nézzünk, és akkor megvilágítja az utunkat.
A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben.