A halál se több, mint szeretőnk szorítása: fáj, de mégis kívánjuk.
Halálig mindent kibírunk úgyis, kár volt annyira félteni magad!
A halál törvény, nem büntetés.
Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.
Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.
Hiába próbálnak megfeledkezni a halálról: a halál nem feledkezik meg senkiről.
Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.
A halottak nem halnak meg. Ha szerettél már érett szeretettel, ezt te is tudod.
Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (…). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.
Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet.
Nem tudsz megijeszteni a halállal, mert minden, amitől félni lehet, az életben történik velünk.
Elveszíteni valakit szörnyű – sóhajtott. – De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt.
Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.
Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.
Az élet kellős közepén is a halál leselkedik ránk.
A halál semmi a halálfélelemhez képest.
Azt írják rólam az újságok, hogy haldoklom. Ez azonban nem igaz. Amíg élek, ilyesmit soha nem tennék.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.
Attól, hogy eddig minden ember meghalt, nem biztos, hogy ezután is minden ember meg fog halni.
Kín a halál, de a kínt is lezárja.
Ha már meg kell halni, legalább bátran haljunk meg. Ez kiborítja az ellenséget.
Mi más a halál, mint áldozat az idő és a végtelenség oltárán?
A halál elveszi az élet ízét, ám az élet fontosabb, mint a halál.
Ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem!
Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.
Minél közelebb kerülsz a halálhoz, annál jobb a történet.
Az élőkért kell aggódni, a holtaknak már úgyis kevésre van szükségük.
Áldott legyen a mulandóság, amely megújítja az életet.
Az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.
Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.
Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájövünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Mi a halál? Az érzések közvetítette benyomásoknak, az ösztönök izgalmainak, az értelem tévelygéseinek és hozzá még a hitvány test kiszolgálásának megszűnte.
Az ember holtan is lehet klassz. Tulajdonképpen így a legkönnyebb, mert nem öregszik, nem hízik és nem kopaszodik.
A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.
Az élet is káros az egészségre. (…) Előbb-utóbb mindenki belehal.
A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben.
Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van.
A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.
Aki a haláltól fél – nem él.
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.
A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.
Senki nem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit.
A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól.