Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam.
Csak az nem fél kit a reménymár végképp magára hagyott.
A reményeid, álmaid és törekvéseid jogosak. Megpróbálnak felemelni a felhők fölé, a viharok fölé, csak hagynod kell.
A szeretet olyankor nyújt vigaszt és megnyugvást, amikor arra a leginkább szükség van. Reményt ad, amikor úgy érezzük, már egy szemernyi sincs.
Szamárság feladni a reményt. Azonkívül bűn is, azt hiszem.
Az élet korántsem tökéletes, de (…) mégsem annyira reménytelen.
A remény örök, különösen, ha a lehetséges megoldás nem túl emberi.
A remény mindig a jövőre vonatkozik. És nem mindig jó. Mert megbéklyózhat a hit vagy a várakozás, hogy a jövőben történik majd valami, ami megváltoztatja az életünket.
Annak, aki ma hal éhen, mit használ a jövő évi ebédben való reménykedés? A hit a lélek tápláléka, nem a testé.
A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.
A valószínűtlenről való álmodozásra létezik egy szó, mégpedig az, hogy remény.
Aki reményből él, éhen hal.
Az ígéretek kevesebbe kerülnek az ajándékoknál, és sokkal többet érnek náluk. Sohasem adunk annyit, mint amikor reményt adunk.
Végül minden álom megtalálja a maga formáját: minden szomjúság számára van hullám, minden szív számára szerelem.
A remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Amíg a húsodba vág, addig minden lépésnél fájdalmat okoz. De ha kihúzzák, vérzik ugyan egy darabig, és az is eltart egy ideig, amíg begyógyul, de a végén ismét tudsz járni.
A remény a legvékonyabb szalmaszálba is belekapaszkodik.
Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt.
Minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: „Várni és remélni!”
Remény nélkül az ember megszűnik létezni.
Az ember véges számú esélyt kap arra, hogy újrakezdhessen valamit ebben az életben, véges számú esélyt, hogy ha a múltján nem is, de a jövőjén változtasson.
Remény. A remény, amely gyengéden körbefonta a szívemet. Most hirtelen kieresztette a karmait, és darabokra tépte.
Egyszerűen képtelen voltam józanul gondolkodni. Reményt akartam. Nem akartam elengedni, mert olyan jó érzés volt kapaszkodni belé.
Minél szegényebb az ember, annál inkább reméljen, minél több baj éri, annál erősebben kell bíznia.
Ilyenek a lélek kimeríthetetlen ábrándjai. Minden szerencsétlenség, még a legkritikusabb pillanatban is, átcsillantja sötétjén a remény csodálatos sugarait.
Eljön majd a nap, amikor megnyílik az ajtó azoknak, akik kopogtatnak; akik kérnek, kapnak; akik sírnak, megvigasztaltatnak.
Az emberek számára mindig megvannak a feltételek ahhoz, hogy azt tegye, amiről álmodik.
A tavasznak sem mondhatjuk: „Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz.” Csak azt mondhatjuk: „Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz.”
Nincsenek kivételes lehetőségek, az élet mindig ad még egy esélyt.
Mindenki hisz benne, hogy az erőfeszítéseiért elnyeri jutalmát, és hogy egyszer majd megérti mindazt, ami útközben történt.
Ezen a világon minden szent. Egyetlen homokszem is lehet híd a láthatatlanban.
Ha elszomorodom, ha tehetetlennek érzem magam, ha pillanatnyilag úgy érzem, hogy semmi nem lesz jobb, akkor sem veszíthetem el azt, ami életben tart: a reményt.