A bánat még a legerősebb és legfegyelmezettebb elméket is megzavarhatja.
A fájdalmad bizonyítja, hogy ember vagy (…)! Ez a szenvedés tesz emberré minket.
Minden gyöngyszem egy templom, amely fájdalomból épült egy homokszem köré.
A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott van.
Rá kellett jönnöm, milyen minimális a szókincsem, nem tudom kifejezni azt a fájdalmat és felháborodást, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok.
Mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi.
Legtitkosabb könnyeink sosem jutnak el szemünkig.
Miért is viseljük ilyen megadással ezt a végtelen szadizmust, ami sorsnak becézi magát?
Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam.
Az tesz igazán erőssé, hogy képes vagy ilyen fájdalmat érezni.
Sikítani akarok, de túl régóta hallgatok ahhoz, hogy emlékezzek, hogyan kell.
De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni? Semmi. És a poklok kínját járjuk, ahol nincs nemesség és nagyság – csak a gyötrelem.
A kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert.
A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe… És nem is jöttem föl a felszínre többé.
Csak úgy lehetsz boldog, ha szeretsz szenvedni.
A boldogtalan szerelmesek testvéreknek érzik egymást gyötrelmeikben, akárcsak a vértanúk. Semmi a világon úgy meg nem érti egymást, mint két rokon fájdalom.
A Fájdalom az egyetlen nemesség,amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el.
Az öröm sohasem felhőtlen, fájdalomra építi a hídját.
Sose gondoltam volna, hogy az ember teremthet magának olyan poklot, ahol nincs egyetlen kép, egyetlen árnyék, nincs semmi, ami csak valamelyest is hasonlítana a reményhez…
A fájdalom nagyobb erő a szeretetnél.
Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés.
A fájdalom olyan, mint a részeg vendég: mindig visszajön még egy utolsó összeborulásra.
Az, hogy „nincs”, hogy „elveszett”, hogy „elhagyott”, hogy „elmúlt” – fáj. Nagyon fáj. És mégis: lehet ez a fájdalom szép is.
Ez a fájdalom lesz neki a legszörnyűbb: mert nincs nagyobb kín annál, mint ha az ember bosszút akar állni és nem tud bosszút állni.
Ez volt az a pont, mikor elért a világ végére – és lépett még egyet.
Ekkor jöttem rá, mért nem sírsz soha, akkor sem, ha fáj: bizonyos fájdalmakra egyszerűen nem létezik hang.
Az élet sokkal jobban fáj, mint a halál.
A könnyek kimossák a bánatból a fájdalmat.
Annak a fájdalomnak, ami egy adott veszteség után jelentkezik, nagyon fontos a tiszta megélése.
Az emlékek élének le kell kopni, hogy enyhüljön a megoldatlan dolgok fájdalma.
Mosolygok. Mindig mosolygok, ha valami fáj. Mi mást tehetnék?
Ha nem tudsz vidám lenni, csak oly vidám légy, amennyire kitelik tőled.
Ez a legkülönösebb az emberben… a fontos szavak csak akkor jönnek a nyelvére, amikor már nem tudja őket kimondani.
A fájdalom a szeretet legnagyobb hajtóereje.
Az, hogy a fájdalom jön, majd elvonul, csak látszat. Valójában olyan, mint a cölöp: néha kilátszik, néha elfedi a víz, de mindig jelen van.
A fájdalom óceánja. A túlpart olyan messze van az örvénylő vízen túl, hogy elképzelni sem tudtam, nemhogy látni.
A szó csak szó; és hogy gyógyítanád az összetört szívet a fülön át?
Nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, hanem amit egy életen át hordunk mosolyogva, csendesen.
A csend nagyobb fájdalmat okozhat, mint a legnagyobb lárma.
Néha a fájdalom jobban érlel, mint a simogatás. És a szívtelenség megtapasztalása nyitja ki szívünket.
Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember.
Örömünk szívből szívbe árad, de a fájdalom bezár önmagunkba, megfoszt embertársainktól, s elvág tőlük.
Ha csak tompítjuk a fájdalmat, az még kínzóbb lesz, mikor visszatér.
Tudod, akkor veszíted el igazán az embereket, amikor elmúlik a fájdalom.
A szeretet problematikája az emberiség nagy szenvedéseihez tartozik, és senkinek sem kell szégyenkeznie amiatt, hogy ő is megfizeti a maga részét.
A fájdalom sosem hiábavaló.
Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.
A kéz, amely már egyszer megégett, nem szívesen tér vissza a vashoz, hiába súgja minden érzéked, kivéve az emlékezetet, hogy rég kihűlt az a vas.
Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom… Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a világon.
Bensőmben félreérthetetlenül éreztem az elutasítottság fájdalmát. Olyan jól ismertem ezt az érzést, hogy már a részemmé vált, mintha a második bőröm lett volna.