Ne másokat figyelj, hanem önmagadat. És hagyd, hogy ami belül van, felszínre bukkanjon, bármilyen kockázattal is jár. Nincs nagyobb kockázat az elfojtásnál.
Akkor félj a sötétben, ha sok ember van körülötted. Ha csak egyvalaki, a sötétség nem barátod, de nem is ellenséged.
Talán a három legnehezebb emberi feladat: elviselhető kamasznak, elfogadható betegnek és kellemes öregembernek lenni.
Az emberek nem olyanok, amilyenek lehetnének, hanem olyanok, amilyenek lehetnek.
A legtöbb ember megjátssza magát, álarcot visel, ám a színjáték során elveszíti saját egyéniségét.
Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.
Gyakran előfordul, hogy az ember szeretne mások szemével látni, de csupán azért, hogy igazolva lássa a saját nézetét.
Annyi erőnk mindig van, hogy a más baját elviseljük.
Tömegnyi ember csendje: ez a legnémább, a legmélyebb, fenyegető és megható.
Az őrültek nagyon ritkán kérdezik meg maguktól, hogy megőrültek-e.
Az igazán eszelős alakoknak muszáj eltitkolniuk, mennyire be vannak kattanva. Különben nem tudnak életben maradni.
A nemes ember mértéktartó beszédében, de kitűnik tetteivel.
Az életben nem lehetünk meg kompromisszumok nélkül. Alkalmazkodnunk kell másokhoz is. De nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket nem tudunk elviselni.
Az a helyzet, hogy megpróbálni kitisztítani a fejedet pont olyan hatékony, mintha azt mondanád valakinek, hogy ne gondoljon elefántokra. Mert attól a pillanattól fogva másra sem tud majd gondolni.
Ami az egyik embernek étel, a másiknak méreg. A nap fényt ad a sasnak, de megvakítja a baglyot.
A többség elszántan kapaszkodik a meglévőbe; a haladás kerekét mindig egy kisebbség lendíti tovább.
Képzeljük azt, hogy mind őrültek vagyunk! Ez megmagyarázna minket egymásnak. Megfejtene sok rejtélyt.
Sokat elbírunk, de aztán egy egészen apró teher alatt összeroppanunk.
Egyéniségünk háromnegyedéről lemondunk, hogy hasonlíthassunk másokhoz.
A tömeg arra figyel, aki nagyobb lármát csap.
Az emberek inkább jók, mint rosszak, mihelyt semmi káruk vagy hasznuk nincsen abból, hogy milyenek legyenek.
Az idealista javíthatatlan. Ha kipenderítik a mennyországból, eszményt kovácsol a poklából.
Sohase ártsuk magunkat mások dolgába. Elég kinek-kinek a maga lelkiismerete. Ennek általános szabálynak kéne lenni.
Amit az ember meg tud tenni, és az, amit hajlandó megtenni, két nagyon különböző dolog.
Mindenki vágyik valamire, miközben talán teljesen más képet mutat a világ felé.
Lehetséges, hogy amikor valaki kicsúfolja a másik vágyait, az azért van, mert valahol legbelül ő is arra vágyik?
Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szellem és a jellem.
Az emberek azonnal elviselhetőek lesznek, ha megbizonyosodunk róla, hogy elhagyhatjuk őket.
Vannak emberek, akikkel élni nem könnyű, de akikről lemondani lehetetlenség.
Aki mások nyomában jár, sohasem kerülhet elébük, aki maga nem tud jó dolgokat alkotni, a másét sem használhatja fel jól.
Van, amit az ember nem is akar elmondani. Nem azért, mert szégyelli. Csak mert néha jobb – és másokkal szemben is kíméletesebb – megőrizni a látszatot.
Valamennyi egyetemi sznob között a leghitványabbak azok a szerencsétlenek, akik attól a vágyuktól esnek végromlásba, hogy majmolják a tehetősebbeket.
Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy valamit csak azért csinálunk, mert mások is csinálják, vagy valóban a saját céljainkat szolgálja?
Nem vagyok felelős azért, hogy megfeleljek mások várakozásainak, nem vagyok felelős azért, hogy olyan legyek, amilyennek mások hisznek – az ő hibájuk, nem az enyém!
Az ember azt utálja legjobban a másikban, amit önmagában se szeret.
Aki jelentéktelen emberek ellen harcol, nem nyerhet semmit.
Az ember sose ismeri meg azokat, akiket őrülten imádna.
Sok tippje volt már az emberiségnek, százféle vallás, morál, filozófia… de az egyetlen, ami valóban működik, az az Érdek!
Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég nélkül – sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt – panaszkodunk!
Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs. Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve.
Az ember megkeményíti magát, mert mások ezt várják el tőle. Azért leszünk magabiztosak, mert valaki bizonytalan mellettünk. Az ember végül is azzá válik, akivé mások szükségletei alakítják.
A szívünk mélyén mindannyian azt hisszük, hogy az ördögöt észre lehet venni, hogy már ránézésre látjuk a gonoszságot, de ez egyszerűen nem így működik.
Az emberek irigysége mutatja, hogy mennyire boldogtalanoknak érzik magukat; mások tetteire irányuló folytonos figyelmük pedig jele annak, hogy mennyire unatkoznak.
Bolondíthatsz néhány embert mindig, és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit.
Az emberekkel való közlekedés elrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs.
Amikor két ember kapcsolatba lép egymással, akkor mindkettejüknek engedni kell egy kicsit. Olyan ez, mint az adok-kapok.
Az igazi róka nem csupán azt a szőlőt nevezi savanyúnak, amelyet képes elérni, hanem a mások elől leszedett szőlőt is.
Minden nemzedék kineveti a régi divatot, de vallásos áhítattal követi az újat.
Azt az embert dicsérd, utánozd, akit nem kedvetlenít el, hogy meg fog halni, noha örömöt okoz neki az élet.
Mindig a jóval azonosítod magad, az erkölcsös viselkedéssel, és elhatárolod magad az erkölcstelen tettektől – annak ellenére, hogy csinálod őket. Így alakul ki a képmutatás.